Files
Abstract
Az Európai Unió versenykörnyezete a mezőgazdasági vállalkozások gazdálkodásának
színvonalát tekintve is megközelítően azonos feltételeket kíván meg az egyes országok gazdasági szereplőitől. Ebben a tekintetben a magyar gazdaságok – rövid, másfél évtizedes múltjuk következtében – sok szempontból hátrányosabb helyzetűek a régebbi tagállamok gazdaságaihoz, és részben az egy időben csatlakozott országok mezőgazdasági vállalkozásaihoz képest, annak ellenére, hogy a „nagyüzemi” gazdálkodás időszakában még sok helyen mintának tekintették mezőgazdasági üzemeink gazdálkodási, szervezési gyakorlatát. A tervezés, szervezés,
gazdálkodás magas színvonala a múltban gyökerezett és folyamatosan megújult: több évszázadra vezethető vissza a gazdálkodással foglalkozó tudomány, a mezőgazdasági üzemtan, amelynek neves hazai képviselői gondoskodtak a tudományfejlesztéséről és gyakorlati elterjesztéséről.
Egy a közelmúltban elvégzett nemzetközi felmérés és vizsgálat1 eredményei
mégis riasztó képet festenek a magyar mezőgazdasági vállalkozások menedzseléséről, gazdálkodásáról. Az EU tagországok mezőgazdasági kockázat menedzsmentmódszereinek
korszerűsítésére irányuló kutatásban a szerzők – a kockázatkezelés
módszerei között – olyan kérdésekre is válaszokat vártak, amelyek a gazdálkodók
tervezési, szervezési, marketing és finanszírozási gyakorlatára vonatkoztak. Az
összehasonlításban ugyan csak öt tagország (Hollandia, Lengyelország, Magyarország,
Németország, Spanyolország) 200-200 gazdaságának részletes kérdőíves felmérése
történt meg, mégis számos tanulsággal szolgálhat a gazdálkodási színvonalra
vonatkozó kérdések kiértékelése, elemzése. Tanulmányunkat elsősorban tájékoztató
kezdeményezésnek, vitairatnak szánjuk, mivel az okok feltárásához és a
felmerült problémák megoldásához sok, a szakmában, a gyakorlatban, a kutatásban
és az oktatásban tevékenykedő szakember véleményének megismerésére, következtetéseire
és javaslataira van szükség.
A felmérés az adott ország mezőgazdasági vállalkozóinak, farmereinek csak
egy jól meghatározható, de ugyanakkor fontosnak tekinthető körét érintette. Nem
kerültek be a vizsgálatba a megélhetési szint alatti, illetőleg a mezőgazdasági tevékenységet
feltehetően kényszerből választó gazdálkodók. Ennek ellenére olyan összefüggések kerültek számszerűsítésre, amelyek legalábbis megkérdőjelezik a hazai
mezőgazdasági vállalkozások gazdasági versenyképességét. (Még akkor is, ha
az átlagszámok mögött elég jelentős eltérések, szóródás tapasztalható.) Ez a kritika
mind a gazdálkodók felkészültségére, a menedzsmentmunka színvonalára, mind
pedig a nemzeti intézmények működésének hatékonyságára vonatkozik.
A hazai gazdálkodók még nem értékelték át egészen a korábbi gyakorlatot: a piac
rezdüléseinek, tendenciáinak alapos ismerete és figyelembe vétele nélkül ma már
nem lehet mezőgazdasági tevékenységet folytatni. A termelési struktúrát, a fajtákat,
a technológiát, a termékek minőségét, az együttműködések rendszerét folyamatosan
vizsgálni szükséges, és a termelési programokat a változó feltételeknek megfelelően
célszerű módosítani. Ennek legfőbb eszköze a tervezés, illetőleg a megfelelő stratégiák
kidolgozása. Ennek része az értékesítésről, az értékesítési csatornákról való döntés,
ami a mai versenykörülmények között egyre kevésbé képzelhető el csak egyéni
kezdeményezésekkel. Ugyancsak a hagyományokhoz való ragaszkodásra utal a gazdaságok
finanszírozási gyakorlata, a saját források kiemelt szerepe. Ennek megváltoztatásához
ugyanakkor a hitelhez való jutás feltételrendszerét is lényegesen javítani
kellene. Mindezek a változások elképzelhetetlenek jobb képzettség, korszerű szakismeretek,
aktuális információk megszerzése nélkül. A megszerzett tudás gyorsan
elévül, és azt nem pótolhatják az értékes gyakorlati tapasztalatok sem.
A mezőgazdasági ágazat irányítása sem tett meg mindent az utóbbi évtizedekben
a megfelelőbb gazdálkodási feltételek megteremtése érdekében. A rendszerváltást
követő agrárátalakulást elsősorban politikai szempontoknak rendelték alá,
aminek következtében értékes kapacitások (többek között humán erőforrás), vagyonok
és lehetőségek mentek veszendőbe. Az egymást követő kormányok nem
követtek világos, egy irányba mutató agrárpolitikát, ezért a gazdasági szereplők
szinte mindvégig bizonytalanságban érezték magukat. Az EU csatlakozásra való
felkészülés hibákkal és mulasztásokkal volt terhes, ráadásul a csatlakozás előtti
időszakban hirtelen irányváltások is történtek.
A nemzeti agrárirányítás gyorsan elhitette, hogy a fontos gazdasági döntések
Brüsszelben dőlnek el, ezért a döntések közvetítésén, az előírások betartatásán és
az intézményrendszer gyors leépítésén kívül szinte nincs más teendőjük. Az oktatási
és kutatási intézmények defenzívába szorultak: a nemzetközileg is egyedülállóan
nagyszámú agrár-felsőoktatási és kutatási intézmény fokozatosan átprofilírozta
magát, ráadásul a végzett hallgatók egyre nagyobb számban helyezkednek
el a mezőgazdaságtól biztonságos távolságban lévő munkahelyeken. A képzési
rendszer átalakítása, az úgynevezett Bologna-folyamat sem hozott ebben változást:
a korábbi vállalatgazdasági típusú képzés eltűnt a képzési palettáról, és ma
már csak vidékfejlesztő agrármérnökként lehet végezni alapszinten. Az általános
gazdálkodás és menedzsment szakon végzettektől – mezőgazdasági ismeretek hiányában
– nem várható el, hogy a mezőgazdasági vállalkozásokat erősítsék.
A vizsgálatok eredményei azokat a vélekedéseket erősítik, hogy a magyar mezőgazdaság rendszerének egésze jelentős korrekcióra szorul. A továbbra is nélkülözhetetlen
(és hiányzó) nemzeti agrárstratégia kidolgozása mellett az intézményrendszer
átalakításánál érzékenyebben kellene figyelni a mezőgazdaság sajátosságaira.
Továbbra is fontos egy megfelelően működő és szakmai szempontokat
figyelembe vevő szaktanácsadási rendszer kialakítása, a szakmai továbbképzés
lehetőségének elősegítése. A képzést a tényleges igényekhez indokolt igazítani, ami elsősorban a szakképzések és a gazdálkodási-menedzsment ismeretek
szerepének növelését kell, hogy jelentse. Az információhoz való hozzájutásban,
más országokhoz hasonlóan, fokozottan kellene segíteni a vidéki térségeket, amelyek
üzleti szempontok miatt kevésbé jutnak hozzá e lehetőségekhez. A finanszírozás
területén is sok a teendő, csakúgy mint a kooperációval kapcsolatos felfogás
radikális megváltoztatásával, annak támogatásával kapcsolatosan.
- Domestic farmers have not yet wholly re-assessed their past working practices: in
these days no one can carry on practicing agricultural operations without being aware
of the slightest tendencies and movements in markets. Production structure, species,
technology, produce quality, cooperation structure all need to be continually
monitored and production programs have to be modified according to changing
conditions. For this planning is the best instrument, that is the development of appropriate
strategies. Decisions about marketing and merchandising outlets are a part of
planning and it is increasingly difficult to imagine that in the present competitive
environment these can be made by individual farmers. The prevailing practice of
farms financing, that is an emphasis on self financing, also indicate a firm adherence
to traditions. Changing this practice would require a significant improvement of credit
conditions. None of these reforms can be achieved without better training, up-to-date
skills and levels of information. Acquired skills may quickly fade and even valuable
practical experience cannot compensate for out of date skills.
The political management of agricultural sector in the past decades did less than
everything for the maintenance of adequate conditions for farming. The reforms following
the change of political regime were subjected to political ideas that lead to losses in
valuable capacities (human resources amongst others), resources and opportunities.
Subsequent governments did not put forward consistent, unambiguous agricultural
policies, therefore entrepreneurs in the farming sector felt a lack of security all the time.
Many mistakes and omissions were made during the period of preparation for EU
membership, towards the end of which some policies were even suddenly reversed.
National agricultural policy makers have quickly adopted a belief that all important
economic decisions are made in Brussels, therefore they have no other task than
communicating decisions, policing directives and a rapid dismantling national institutions.
Educational and research establishments found themselves also on the defensive: many
internationally unique agricultural university departments and research institutes reprofiled
their activities and their graduates in increasing numbers found jobs in workplaces
securely away from agriculture. The transformation of training system according to the so
called Bologna process did not bring about the desirable change either: earlier training
programs such as for company economists disappeared altogether, leaving just a basic
agricultural engineering for land development as the sole available program. Graduates of
general farming and farm management without much agricultural science training cannot
be expected to be of much help for agricultural enterprises.
The outcome of our investigations reinforces the opinion that a very significant
part of the Hungarian farming system needs to be corrected. Apart from initiating an
essential (and lacking) national agricultural strategy, it will be necessary to observe
more sensitively the peculiarities of agriculture when reforming the institutional
system. The establishment of a system of adequately functioning consultancies for
advising in technical and scientific matters and facilitating further professional
training is still an important task. Training should be organised according to actual
requirements, enhancing primarily professional and farm management skills. As in
other states country areas poorly served due to business considerations should be
aided in acquiring information. There is also a lot to do in the field of financing as
well as in changing attitudes concerning the concept of cooperation and its support.