A magyar mezőgazdaság és ezzel a magyar vidék elhúzódó válsága szinte kikényszeríti, hogy az egyes kormányprogramokban, nemzeti fejlesztési tervekben, területi gazdasági stratégiákban megváltó megoldásokat vonultassanak fel. Így kapott kiemelt figyelmet a vidéki turizmus, a kézműipar, a hungarikumok kérdése, jelenleg pedig a közvetlen termelői értékesítés lehetősége. Ezek közös jellemzője, hogy a kialakult állapotokat nem kérdőjelezik meg, csak annak életképességének javításához egy eddig is ismert megoldást tolnak előtérbe, elkerülve ezzel, hogy az alapvető gondokkal szembenézzenek. Nem esik szó a gazdasági versenyképességről, holott a folyamatosan végbemenő leépülési folyamat a versenyképesség elvesztésének egyenes következménye. Ez pedig az agrárágazat tulajdonosi szétaprózódására, a mezőgazdaságból és egyben az egész vidékről történő folyamatos jövedelemelszívás mértékére (földbérlet), az agrárvertikum felső szakaszainak, a feldolgozásnak és kereskedelemnek kizárólag profitérdekelt külföldi érdekeltségbe adására vezethető vissza. A mezőgazdasági alapanyag-termelésben alapvető feladatot jelent a földkoncentráció elősegítése, a további felaprózódás megállítása, a jövedelemkivonás mérséklése és a gazdasági társulások létrehozása, ezzel az ágazat szervezettségének a javítása. Ez önmagában is nehéz feladat, mert kialakult érdekrendszereket érint, hiszen a város sikeresen megoldotta a vidék gyarmatosítását a jövedelemelvonás „polgári formáján”, a földbérleten keresztül. A termelői társulások pedig a jövő érdekében végrehajtott termelői önkorlátozást, közös szabályrendszerhez történő igazodást jelentik, ami átmenetileg gazdasági áldozattal is jár, s csak bizalmi alapon működik. A jelenlegi zavaros helyzetben a bizalmi légkör kialakítása az egyik legnehezebb feladat. Bármilyen eretnekségnek hangzik, szükséges lenne az állami tulajdonban lévő kincstári birtok újraszervezése, amelyek a fejlesztés és integráció központjai, továbbá a gazdálkodási folyamatok közvetlen állami kontrollálásának a bázisai lehetnének. Nagyon fontos, hogy a külföldi kézbe átjátszott élelmiszeripar és kereskedelem határozott állami szabályozásával és ellenőrzésével biztosítsák a nemzeti érdekek érvényesítését, és minden eszközzel elősegítsék (beleértve az állami hozzájárulást és tulajdonlást is) a versenyképes méretű feldolgozó kapacitások létrejöttét. Ez lényegesen több, mint amit a helyi ellátást biztosító kisvállalkozások támogatása jelenthet. Végül pedig le kell számolni azokkal a hazug sztereotípiákkal, hogy a kistermelés hatékony, az önálló gazdálkodás a példakép, a nagy rendszer környezetromboló, egészségtelen élelmiszert termelő, a kicsi környezetkímélő és egészségre biztonságot nyújtó, vagy a ténylegesen már szinte nem létező hungarikumok jelentik a mezőgazdaság jövőjét. A kettő helyes arányát egy ágazati példán keresztül is szemléltetni tudjuk: Magyarország reális vágósertés-termelő kapacitása kb. 8 millió darab, és ha ebben levágnak 100 ezer mangalicát (eddigi maximum kb. 50 ezer volt), akkor az kb. 1%-ot jelent. A jövő számára rendkívül veszélyes az önellátó, a hobbi és az árutermelő tevékenységek összemosása is, amellyel rendszeresen találkozunk. Az önellátó termelő, a gazdasági kényszertől is hajtva, költségkímélő módon, elsősorban a saját fizikai erejére támaszkodva termel, mert így kiadásait minimalizálhatja, a saját munkáját nem számítja fel a költségek között, így látszólag olcsó termékhez jut. Mivel ennek hatékonysága alacsony, ezért a fejlett országokban és hazánkban is gyorsan visszaszorul. A hobbitermelő a költségekre nem érzékeny, elsődleges célja nem gazdasági jellegű. A saját termék felett érzett öröm, büszkeség (pl. a kis területű borosgazdaságok), a szabadidő hasznos eltöltése, egészségmegőrzés stb. a tevékenységének oka. Erre a célra szolgálnak például a német nyelvterület városlakóinak szobányi méretű kertjei is. Mindkét típus társadalmilag nagyon hasznos. Nálunk ezeknek a formáknak a radikális méretű visszaszorulása (lásd országszerte az elhanyagolt kerteket), az ezeket a tevékenységeket az életmód részének tekintők kiöregedésének, a közbiztonság romlásának (ha ellopják a termést, akkor nem érdemes vele vesződni), a termelőeszközárak növekedésének és ehhez képest nyomott áraknak, valamint a fiatalok idegenkedésének a következménye. Az utóbbi nem meglepő, mert a fiatalok egyetlen tőlünk nyugatra lévő országban sem az önálló kistermelésben látják a jövőjüket, mert így a tisztes szegénység állapota is nehezen érhető el. A vidéki élet szerves részét jelentő kertkultúra jelentős visszaszorulása viszont már egyértelműen negatív jelenség. Az állami szabályozásnak a folyamatos piaci megmérettetésnek kitett és a termelés 80-90%-át adó árutermelők helyzetére kell a hangsúlyt helyezni, mert ezek határozzák meg az egy térségben megteremthető jövedelmet és a foglalkoztatás színvonalát is. Egyáltalán nem lebecsülve az önellátás és az esetenként piacra termelés egyes társadalmi rétegek megélhetésében betöltött szerepét, a mezőgazdaság fejlesztését nem lehet erre leszűkíteni, hiszen a mezőgazdaság fejlesztése sokkal szélesebb körű intézkedéseket igényel. A témához kapcsolódóan ezek a következők lehetnek: - Más, érintett országokkal közösen ki kell kényszeríteni az EU-ból, hogy ha alapellátást szolgáló hagyományos termékek esetén a termelés az ellátás 70%-a alá csökken, akkor az országnak rendkívüli beavatkozásra legyen lehetősége. - Az üzletláncokat arra kell kényszeríteni, hogy a központi beszerzés helyett a regionális beszerzéssel oldják meg az áruutánpótlásukat, és többségében nemzeti termékeket forgalmazzanak, míg a nagy távolságról szállított áruk csak a választék bővítését szolgálják. - Okulva a termelők rendkívül kismértékű társulási hajlandóságából és a felvásárlás áttekinthetetlenségéből, az államnak nagyobb szerepet kellene játszania a termékfelvásárlásban. - A termelés fejlesztése érdekében az államnak kiemelten kellene támogatnia a fajtanemesítéssel és az agrártechnológia fejlesztésével foglalkozó kutatóintézeteket és azok marketingtevékenységét. ----------------------------------------- The crisis which arose immediately after the change of political system with respect to the agrarian economy and the situation of the rural areas demands serious and effective measures. Unfortunately we cannot expect this programme to promote the development of industry and services, since the major employers in those sectors are concentrated in the larger towns and cities, and even there their existence is uncertain in many regions of the country. What this means is that development needs to be addressed initially by relying on local resources only, which leads to very slow progress. However, the continuing crisis demands faster development and so a series of innovative activities have emerged (tourism, handicrafts, Hungary-specific products and direct selling). Although these are valid components of local development, they will never, in themselves, be able to generate larger-scale development across entire regions. Therefore to unilaterally overrate them essentially amounts to self-deception.